2010. január 24., vasárnap
2010. január 16., szombat
Szinapszisok, tudat, lélek, fogmosás
Két emberi koponyával kezdtem. Nem mostam aznap fogat, mert felkelni is alig bírtam, de amikor az első hullának félig-meddig hiányos fogsorát sikáltam, a rózsaszín dinoszauruszos fogkefével, amit a kis zöld dobozból választottam ki rengeteg másik, új és használt fogkefe közül, arra gondoltam, na legalább neked szép tiszta lesz, kedves. Utána azon kezdtem tűnődni, hogy vajon kisebb vagy nagyobb volt a feje, mint az enyém. Ahogy a markomban tartottam, egyértelműen kisebbnek tűnt, de amikor üres szemgödreit szemeimhez egészen közel emeltem, úgy vettem észre, szemöldökei csontjainak kanyarulatai között a távolság az enyémmel körülbelül azonos, mégis. Nem mulasztottam el arra gondolni, miközben varratai alól, az immár puha sárrá ázott földet vájtam, hogy mi is lehetett ott első ízben, középkorban, vagy mikor.
2010. január 10., vasárnap
"Szókratikus dialógusok márpedig nincsenek!
Huszonkettő. Sötétes okkersárgában ütnek el a háttértől a számok, egy krisztinatéri bokor mellett, a hóban. Felfázhattam talán. Enyhe időt ígérnek, úgyhogy holnapra már, a sebtében gombolt tanúvallomásnak valószínűleg halványra olvadt nyoma sem marad. Nem gond. Mindennemű önkényes dokumentáció, kéretlen tanúságtétel, idegenítő műemlékállítás perverzió, és mindennemű perverzió én vagyok. Így számolok el magamban. Így számolok el a múlandósággal, de az álnoksággal is ugyanígy, közben. Így, és kizárólag így lehetek őszinte és hűséges. Ne firtassuk, kihez, és mihez. Templomba nem járok, megvilágosodást nem várok. Egyelőre. Nem fogom 'újévi fogadalom'-mal címkézni, ezt a kis bejegyzést sem. Nabazmeg - válaszolta erre... őő... Vakondpusztai Farkas Vitold... vagy mit hazudjak már
2009. december 23., szerda
2009. december 14., hétfő
Hajnali váltás
Hagyjuk egy kicsit a szépirodalmat. Pillanatnyilag amúgyis elegem van belőle. Is. Hadd ne.
Elmesélek inkább valamit. Úgy tényleg.
Ideiglenes hajlékom, ez éjszakára, amikoris nem tudok picit sem aludni, és helyette éppen ezt írom, 'egy' budapesti diákkollégium, 'egy' bizonyos emeletének, két lakott szobájához tartozó köztes, tanuló- vagy vendégszóbája, "baszobája", aminek éppen a helyzethez mérten illik. Jóbarátom jóvoltából alhatok itt alkalomadtán, aki történetesen az említett szobák egyikében lakik, többek közt. Nem részletezem ezt tovább.
Fekszem egy ágyon, amin valaki meghalt. Igen, nemrég került ide a szóban forgó bútordarab, valószínüleg raktári lomtalanításkor mentődött meg onnan, aholis azóta a három évvel ezelőtti, pontosan meg nem határozott téli nap óta porosodhatott, amikor a reggel váltani érkező portás, kollégáját igen mély álomba szenderülten találta meg rajta. Magas volt és kopasz. Ennyit sikerült az illetőről kiderítenem, pedig a neve volt az, amire igazán kíváncsi voltam. Nem tudom biztosan, hogy miért. Emlékszem, nyáron is, egy tóba fúlt lányról hallva, amikor történetesen ugyanabban a tóban való pancsolás közben ezt valaki a partról megemlíteni gondolta, a neve volt az első, aminek utánakérdeztem azoktól, akik azt esetleg tudhatták volna. Nem kaptam választ. Akkor sem, most sem. Nem tudhatom hát, hogy most, ha a képernyőtől valamiért éppen hátrafordulva, ott áll majd a pofám előtt, magas kopasz mivoltában, egy áttetsző vagy oszladozó portás, nem tudhatom sem azt, hogy milyen néven nevezzem, amennyiben esetleg nagyunalmamban társalogni szeretnék vele, sem azt, hogy ismerem-e esetleg névrokonát, valakit aki rokona is lehetne akár, druszáját legalább, hogy azt az esetleges beszélgetést ilyes könnyed formalitással elkezdhessem, ha már ugye itt van, s eszerint nyilván, unatkozik ő is. Nem túl illendő dolog, ugye, valakinek akkor kérdezni rá a nevére, miután már, nehezen elmagyarázható körülmények következtében, az ágyában fekszel éppen. Félretéve az ízléses poénokat, a neveknek gyakori szinten, megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan hatalmat vélek tulajdonítani, vannak bennem ilyen, intellektuális magaslétrákról tekintve akár perverznek mondható, misztifikációs hajlamok, talán. Az is lehet, hogy hazudok éppen. Nem ez a lényeg, hanem a kérdés ami szerény fekhelyem előző gazdájára gondolva, ezúttal nevétől vagy bármely tulajdonságától függetlenül, megfogalmazódott valahol karikás, ablakon ki-kibámulgató szemgolyóim mögött, vagy éppenséggel egészen máshol.
Vajon, szegény kollégiumi portásunk, ő aki melegen vagy hidegen, mocorogva majd mereven, előttem itt feküdt, vajon ő is úgy élte le életét, hogy emocionális töltetét, és ebből kifolyólag ambícióit és általános hangoltságát, hozzáállását tekintve, legnagyobbrészt a csalódástól való rettegés volt, ami kitölti és uralja azt?
Ezen töröm a fejem. Nekem ugyanis elegem van ebből. Jobban, mint a szépirodalomból.
Elmesélek inkább valamit. Úgy tényleg.
Ideiglenes hajlékom, ez éjszakára, amikoris nem tudok picit sem aludni, és helyette éppen ezt írom, 'egy' budapesti diákkollégium, 'egy' bizonyos emeletének, két lakott szobájához tartozó köztes, tanuló- vagy vendégszóbája, "baszobája", aminek éppen a helyzethez mérten illik. Jóbarátom jóvoltából alhatok itt alkalomadtán, aki történetesen az említett szobák egyikében lakik, többek közt. Nem részletezem ezt tovább.
Fekszem egy ágyon, amin valaki meghalt. Igen, nemrég került ide a szóban forgó bútordarab, valószínüleg raktári lomtalanításkor mentődött meg onnan, aholis azóta a három évvel ezelőtti, pontosan meg nem határozott téli nap óta porosodhatott, amikor a reggel váltani érkező portás, kollégáját igen mély álomba szenderülten találta meg rajta. Magas volt és kopasz. Ennyit sikerült az illetőről kiderítenem, pedig a neve volt az, amire igazán kíváncsi voltam. Nem tudom biztosan, hogy miért. Emlékszem, nyáron is, egy tóba fúlt lányról hallva, amikor történetesen ugyanabban a tóban való pancsolás közben ezt valaki a partról megemlíteni gondolta, a neve volt az első, aminek utánakérdeztem azoktól, akik azt esetleg tudhatták volna. Nem kaptam választ. Akkor sem, most sem. Nem tudhatom hát, hogy most, ha a képernyőtől valamiért éppen hátrafordulva, ott áll majd a pofám előtt, magas kopasz mivoltában, egy áttetsző vagy oszladozó portás, nem tudhatom sem azt, hogy milyen néven nevezzem, amennyiben esetleg nagyunalmamban társalogni szeretnék vele, sem azt, hogy ismerem-e esetleg névrokonát, valakit aki rokona is lehetne akár, druszáját legalább, hogy azt az esetleges beszélgetést ilyes könnyed formalitással elkezdhessem, ha már ugye itt van, s eszerint nyilván, unatkozik ő is. Nem túl illendő dolog, ugye, valakinek akkor kérdezni rá a nevére, miután már, nehezen elmagyarázható körülmények következtében, az ágyában fekszel éppen. Félretéve az ízléses poénokat, a neveknek gyakori szinten, megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan hatalmat vélek tulajdonítani, vannak bennem ilyen, intellektuális magaslétrákról tekintve akár perverznek mondható, misztifikációs hajlamok, talán. Az is lehet, hogy hazudok éppen. Nem ez a lényeg, hanem a kérdés ami szerény fekhelyem előző gazdájára gondolva, ezúttal nevétől vagy bármely tulajdonságától függetlenül, megfogalmazódott valahol karikás, ablakon ki-kibámulgató szemgolyóim mögött, vagy éppenséggel egészen máshol.
Vajon, szegény kollégiumi portásunk, ő aki melegen vagy hidegen, mocorogva majd mereven, előttem itt feküdt, vajon ő is úgy élte le életét, hogy emocionális töltetét, és ebből kifolyólag ambícióit és általános hangoltságát, hozzáállását tekintve, legnagyobbrészt a csalódástól való rettegés volt, ami kitölti és uralja azt?
Ezen töröm a fejem. Nekem ugyanis elegem van ebből. Jobban, mint a szépirodalomból.
2009. december 10., csütörtök
Nincs
NOCSAK
Hát téged már igazán rég nem láttalak, kedveském. Mégis, mi lehet az az aranyos kis balfácánság amivel mindeddig oly megszállottan és elvetemülten elfoglalhattad magadat, hogy színem elé se kerülsz? Hm? Monnd hát!
Hogy mi? Elmondom ha annyira kíváncsi vagy, aranybogaram, te kis tévelyedett színű Szentjános, te. Ha igazán tudni szeretnéd, hát tessék: néztem magam a tükörben, ne tégy úgy mintha meglepődtél volna, tudod jól, hogy egyebet nem is teszek, és aligha tehetnék mostmár, métellyel és pokolkórral bennem, ugye. Néztem ezt a kócos cigányt, ezt a vaksi puliördögöt, néztem ahogy vicsorít, újra és újra. Ezt az olykor szimmetrikusnak tetsző, máskor meg igencsak torz, szivacsfal pofát, amit egy év múlva utálni fogok, mert mennyivel többet is szórakozhatott volna, ha a filozófusokat valóban hidegvérrel lemészárolja a maga körüli virtuális térben, és nem csak a gondolattal játszik, és ugyanezt melyet öt év múlva, talán épp olyan erősen, de már imádni fogok, mert annyira őszinte volt, akkor is, amikor nem, és akkor is, amikor hallgat. Ezzel voltam hát elfoglalva, és vagyok még mindig, hogy az igazat megvalljam, mint a kétségbe esett Jézus, a keresztre szerelt végső magányában, vagyok még mindig, csak a stilisztika tudományának rótt áldozatként jelölök ki e metaforának céltartományt, amikor éppen a nagy, görbe tükör ezen, feléd tekintő torzulatán is látszani vélek. Na tessék, now look what you made me do, mondja a magát éppen fejbepuffintott akcióhős, miközben agyának szétszórt szürke és fehérjét keresi a losangelesi ház úszómedencéjének meredek sziklapartján. Nem lennék pedig, sem nagyképű, sem nárciszpista, úgy egyeztem az úrral, hogy ez mindigis szempont lesz ezután. Nem, nem, nem azzal, persze hogy nem azzal, a szerkesztő úrral, te kis butus. Mentségemre szóljon, egyebet is látok azért, néhaközben-közben, látok például nőket átnőni rajtam. Bizony, valamikor mégmintha lett volna kis előnyöm, néhány centi talán, kihívó tekintetekbe burkolt meglepő, bölcsességet tettető csenddel szereztem, de ma már mintha nem is lett volna soha, magasak és dúsak mostmár, mint nagymamám kertjében a szomorúfűz. Én meg mintha zsugorodnék. Huszonegykét évesen, nem tűnik ez természetesnek, lehet hogy kínába költözöm inkább, úgysem mosok túl gyakran fogat, és dugni sem gumival szoktam. Azt is látom egyébként, hogy látszani, és mutatkozni nem ugyanaz a dolog. Ha már fésülködni nem is, de egy két feladatot azért talán mégis elvégezhetnék itt, a szellő eme temploma körül. Kiöltözhetnék a barátaimnak például, ha már, kevésbé bárgyú pofával talán, de itt állnak ők is mellettem, s nézelődnek össze-vissza. Neked is tetszhetnék jobban, nemde? Kivághatnék esetleg egy-egy kis ficujkát a bőrömből vagy innen-onnan. Ajándék, emlékeztető, segítség, nyakdísz, lesz belőle ami lesz, de egyebet aligha adhatok, asszem. Ezek vannak nagyjából, és még talán annyi, hogy szeretni tanulok, veszekedve. Mert úgy tűnik a jószó nem hat. Mindent meg kell tanulnom, mert egyre inkább, egyre biztosabban, a tükröződés egyre élesebb, és ridegebb módján, de mégis belenyugvást jelentve közben, világossá válik, hogy nem csak a tükörsáv kibaszott szűk, drágám, hanem erősen úgyfest, hogy egyetlen kibaszott mentség sincsen.
Ezeket mondta, miután én azt kérdeztem. Mit tegyek hát, van amit egy ilyennek még mondani, Anya?
Hát téged már igazán rég nem láttalak, kedveském. Mégis, mi lehet az az aranyos kis balfácánság amivel mindeddig oly megszállottan és elvetemülten elfoglalhattad magadat, hogy színem elé se kerülsz? Hm? Monnd hát!
Hogy mi? Elmondom ha annyira kíváncsi vagy, aranybogaram, te kis tévelyedett színű Szentjános, te. Ha igazán tudni szeretnéd, hát tessék: néztem magam a tükörben, ne tégy úgy mintha meglepődtél volna, tudod jól, hogy egyebet nem is teszek, és aligha tehetnék mostmár, métellyel és pokolkórral bennem, ugye. Néztem ezt a kócos cigányt, ezt a vaksi puliördögöt, néztem ahogy vicsorít, újra és újra. Ezt az olykor szimmetrikusnak tetsző, máskor meg igencsak torz, szivacsfal pofát, amit egy év múlva utálni fogok, mert mennyivel többet is szórakozhatott volna, ha a filozófusokat valóban hidegvérrel lemészárolja a maga körüli virtuális térben, és nem csak a gondolattal játszik, és ugyanezt melyet öt év múlva, talán épp olyan erősen, de már imádni fogok, mert annyira őszinte volt, akkor is, amikor nem, és akkor is, amikor hallgat. Ezzel voltam hát elfoglalva, és vagyok még mindig, hogy az igazat megvalljam, mint a kétségbe esett Jézus, a keresztre szerelt végső magányában, vagyok még mindig, csak a stilisztika tudományának rótt áldozatként jelölök ki e metaforának céltartományt, amikor éppen a nagy, görbe tükör ezen, feléd tekintő torzulatán is látszani vélek. Na tessék, now look what you made me do, mondja a magát éppen fejbepuffintott akcióhős, miközben agyának szétszórt szürke és fehérjét keresi a losangelesi ház úszómedencéjének meredek sziklapartján. Nem lennék pedig, sem nagyképű, sem nárciszpista, úgy egyeztem az úrral, hogy ez mindigis szempont lesz ezután. Nem, nem, nem azzal, persze hogy nem azzal, a szerkesztő úrral, te kis butus. Mentségemre szóljon, egyebet is látok azért, néhaközben-közben, látok például nőket átnőni rajtam. Bizony, valamikor mégmintha lett volna kis előnyöm, néhány centi talán, kihívó tekintetekbe burkolt meglepő, bölcsességet tettető csenddel szereztem, de ma már mintha nem is lett volna soha, magasak és dúsak mostmár, mint nagymamám kertjében a szomorúfűz. Én meg mintha zsugorodnék. Huszonegykét évesen, nem tűnik ez természetesnek, lehet hogy kínába költözöm inkább, úgysem mosok túl gyakran fogat, és dugni sem gumival szoktam. Azt is látom egyébként, hogy látszani, és mutatkozni nem ugyanaz a dolog. Ha már fésülködni nem is, de egy két feladatot azért talán mégis elvégezhetnék itt, a szellő eme temploma körül. Kiöltözhetnék a barátaimnak például, ha már, kevésbé bárgyú pofával talán, de itt állnak ők is mellettem, s nézelődnek össze-vissza. Neked is tetszhetnék jobban, nemde? Kivághatnék esetleg egy-egy kis ficujkát a bőrömből vagy innen-onnan. Ajándék, emlékeztető, segítség, nyakdísz, lesz belőle ami lesz, de egyebet aligha adhatok, asszem. Ezek vannak nagyjából, és még talán annyi, hogy szeretni tanulok, veszekedve. Mert úgy tűnik a jószó nem hat. Mindent meg kell tanulnom, mert egyre inkább, egyre biztosabban, a tükröződés egyre élesebb, és ridegebb módján, de mégis belenyugvást jelentve közben, világossá válik, hogy nem csak a tükörsáv kibaszott szűk, drágám, hanem erősen úgyfest, hogy egyetlen kibaszott mentség sincsen.
Ezeket mondta, miután én azt kérdeztem. Mit tegyek hát, van amit egy ilyennek még mondani, Anya?
2009. június 8., hétfő
Válasz egy fel nem tett kérdésre
Akkor pedig, egyik pillanatról a másikra, nem is tudhatod mindük esetében hogy pontosan honnan, de mindannyian elindulnak. Külön-külön persze, általában csokoládéval kezükben, útjaik nem is mindig kereszteződnek, sőt az igazság az, hogy sokkal ritkábban mint ahogy természetesnek tűnne.
Végigmennek a porlepte városi utcákon de nem szállja por a cipőjük. Végigjárják a füstös országutakat de soha nem köhögnek. Megállnak néha és nézik a felhőket.
Madarak sietnek délre vagy északra, kutyák szaglásszák a bokrokat, sündisznók húzódnak ijedten össze, a nap pedig felkel majd nyugodni látszik.
Eladdig míg elfogy a csokoládé.
A fáknak az illata eltűnik, és az állatok száguldó autók motorrácsán vagy kerekei alatt végzik az áthatolhatatlannak tetsző ködben.
Továbbmennek ilyenkor és az út hátralevő részén könnyeket fakasztanak és szíveket törnek össze.
Azt kérdezte hazamannék e vele, de én azt mondtam hogy félek, ő pedig azt hogy nagyon melege van. Tekintetem fürkészte egy darabig, majd lassan felemelkedett és nem sokára csak piciny pontocskának tünt a csillagok között.
Amióta nem találkoztunk megnőtt a hajam és gyakran rágom a körmeim.
Végigmennek a porlepte városi utcákon de nem szállja por a cipőjük. Végigjárják a füstös országutakat de soha nem köhögnek. Megállnak néha és nézik a felhőket.
Madarak sietnek délre vagy északra, kutyák szaglásszák a bokrokat, sündisznók húzódnak ijedten össze, a nap pedig felkel majd nyugodni látszik.
Eladdig míg elfogy a csokoládé.
A fáknak az illata eltűnik, és az állatok száguldó autók motorrácsán vagy kerekei alatt végzik az áthatolhatatlannak tetsző ködben.
Továbbmennek ilyenkor és az út hátralevő részén könnyeket fakasztanak és szíveket törnek össze.
Azt kérdezte hazamannék e vele, de én azt mondtam hogy félek, ő pedig azt hogy nagyon melege van. Tekintetem fürkészte egy darabig, majd lassan felemelkedett és nem sokára csak piciny pontocskának tünt a csillagok között.
Amióta nem találkoztunk megnőtt a hajam és gyakran rágom a körmeim.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
